JORDÁNIA

 

Sok-sok évvel ezelőtt, egy téli napon egy fura figura kóborolt Dél-Jordániában,
Edóm hegyeiben: arab lovon ült, beduin kúfiját viselt, Johann Ludwig Burckhardtnak hívták, szőke volt, és svájci születésű. A férfi egy szűk kanyonba ért, rózsaszín homokkő falak között haladt tovább: egy kilométer múlva egy kiszélesedő, sziklás völgyben találta magát, és majd hanyatt esett a meglepetéstől. Ott lent, ebben a távoli, eldugott völgyben emberi kéz véste alkotások díszítették a hegy oldalát immár hosszú évszázadok óta: sírok, templomok, lépcsősorok. Burckhardt rátalált Petrára, a sivatag misztikus „rózsaszín városára", amelyről annyi legenda szólt a keresztes hadjáratok idején. 1812-t írtak ekkor; Fdóm hegyei felett még a török szultánok uralkodtak, a Kelet minden titkának féltékeny őrzői: így egy teljes évszázadot kellett még várni 1920-ig, hogy tanulmányozni lehessen ennek a kúfijába öltözött csodabogár svájcinak a felfedezését.

Mára már híres lett Petra: nap mint nap mágnesként vonzza a turisták ezreit, akik luxusbuszaikon követik Burckhardt nyomdokait. A világhírhez a mozi is hozzásegítette a helyet: egy Indiana Jones-filmet forgattak itt néhány évvel ezelőtt. Petra híresebb építményei, az ed-Deir (a „Kolostor") és az el-Khaszné (a „Kincstár") ugyanúgy részei a Jordániáról alkotott képnek, mint Huszein király bajusza, a Vádi-Rum mesébe illő sziklafalai vagy Arábiai Lawrence sivataga. De Jordánia nem csak Petrát jelenti. Az ország nagy, ha nem is hatalmas: 97 740 négyzet­kilométer - Belgium háromszorosa. Még nagyobbnak tűnik, ha valaki keresztül akarja szelni az országot, mert kelet felé a kihalt fennsíkokon könnyen elvesztheti az ember a térérzékelő képességét. Nyugatra viszont összébbhúzódik a horizont, mert a világ a földkéreg zord hasadékába, a Jordán folyó és a Holt-tenger árkába zuhan, mely a Vádi-el-Arabáig ér; a Holt-tenger vízszintje 397 méterrel van a tenger szintje alatt. Különös föld Jordánia. Olyan ország, amelynek a 87%-át sivatagos terület teszi ki, s ahol a 4 000 000 fős lakosság 3 000 000 birkát, lovat és tehenet tenyészt; olyan ország, ahol a „közlekedés" címszó alá 789 km vasút tartozik (több, mint Izraelben), valamint 18 000 teve. Olyan ország, amely a háborús időkben a király lakhelyét az ellenséges határtól 50 méterre (Akabában) rendezi be; támogatja a békét Izraellel, ugyanakkor elutasítja az Irak elleni ENSZ-embargót; olyan ország, amely 1946-ban jött létre, de történelme 9000 évre néz vissza.

Ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni ezt a különös földet, Petrától északnyugatra kell lefelé ereszkednünk: lefelé Edóm hegyeiről, lefelé a nyaktörő sziklafalakról a völgyekbe a tenger szintjéig; aztán még lejjebb, abba a vég nélküli hasadékba, amely az el-Gór nevet viseli, a földteke legmélyebb pontjáig, 397 méterrel a tenger­szint alá. Ott, a mélyben, ahol a Holt-tenger visszahúzódtában fekete iszapot és bizarr sófaragványokat hagy maga mögött, ott emelkedett egykor Szodoma és Gomorra, a két bűnös város, amelyeket a Biblia szerint Isten haragja törölt el a föld színéről. Senki sem tudja pontosan, merre is voltak: általában azt feltételezik, hogy Szodoma a jelenlegi izraeli határ közelében feküdt, de erre nincs bizonyíték; Gomorrának pedig végképp nincsen semmi nyoma. Mit tettek ezek a városok, hogy ilyen véget értek? Semmit, ami különbözött volna a vidék más népeinek szokásaitól: kecskét legeltettek, hódoltak a szerelem istennőjének, Asztarténak (Istárnak), és egy kicsit szabadosabb szexuális szokásaik voltak, mint a zsidóknak. De nem ez a lényeg: hanem hogy Szodomáról és Gomorráról azok írtak, akik a Holt-tengert a másik oldalról, a Földközi-tenger előretolt állása, Júdea olajligetei és zöld mezői felől nézték. A nyugati népek számára az el-Gór ideális határvonal, itt ér véget a zöld természet, és kezdődik az arab sivatagok kietlen és mágikus világa. Ez egy másik világ, titokzatos, egyszerre bonyolult és félelmetes, mint maga a bűn. Szodoma és Gomorra a föld e másik felének voltak előőrsei és szimbólumai: azé a végtelen, sivár pusztaságé, amelynek ismeretlen útjain ritka fűszerek, különleges illatok, valamint kiéhezett nomád törzsek, idegen, fondorlatos kultuszok, ellenséges, vad hadak érkeztek a nyugati területekre. A föld, amelyet Jordániának nevezünk, mindig ennek a homályos, megfoghatatlan Keletnek volt a kapuja, ide száműzte a Biblia azokat, akiktől el akart határolódni: Izmaelt, az izmaelita arabok nemzetségének ősapját, Ábrahám és egy rabszolganő fiát; Ézsaut, az edómiak ősapját, aki eladta elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért; vagy Moábot, a moábiak apját, aki Lót és leánya vérfertőző nászából született.

Jordánia háromezer éve hordja magán a bélyeget; következésképp az évszázadok során számosan megpróbálták bezárni sivatagjainak határai közé. Menjenek el az Allenby híd határátkelőhelyre, és ott átellenben, Jerikó felett látnak egy ősi erődítményt, a Nagy Heródes által megtervezett hadászati vonal támaszpontját, amely a keleti szomszédokat volt hivatott távol tartani. Volt, aki mégis próbálkozott Heródes előtt és után: Szeleukosznak, Nagy Sándor hadvezérének utódai, a szeleukidák; a rómaiak, akik jóval túljutottak a Jordán folyón (az ő művük Ammántól keletre az Azrak és az al-Hallabat erőd; a keresztesek (1. az el-Kerak várat). Rég múlt történet? Nem, nagyon is aktuális: az el-Gór­ban végigfutó, fél évszázada lebonthatatlan izraeli drót­kerítés a Szodoma elleni inkább kulturális, mint katonai fal utolsó megjelenési formája. Pedig a Jordánon túl sohasem laktak barbárok; csak nyugtalan emberek. Azonban civilizációból ők is adtak leckét a világnak: igazolás erre Petra és a sok ezer kevésbé ismert hely.

EI-Beida például a maga kilencezer évével a legősibb ismert település. Mára már csak néhány kő maradt be1őle, de beleborzong az ember, ha belegondol: itt tanult meg az ember otthont teremteni, földet művelni, helyhez kötődni. Európa csak harminc évszázad múlva jutott el idáig. Jordánia, annak hála, hogy a világtól elzárva tartották, valóságos szabadtéri múzeummá vált, ahol egy igen gazdag kultúra jelei érintetlenül megmaradtak az idők során: régészeti emlékek, népszokások, helynevek. Bibliai népek, mint az edómiak, ammóniak, moábiak neve számunkra már csak legenda, itt viszont a térképeken megjelenő realitás: Edóm hegyei Petra fölött magasodnak, Ammán a főváros, Moáb pedig egy oázis a Jordán mentén. Hihetetlen: ezek a nevek változatlanok maradtak az utóbbi 3000 év során! Ammánban, mindennek szimbólumaként, egy (igaz) történet szól egy állatról. Íme: volt egyszer a sivatagi farkas, sőt megvan még ma is: egy kicsit kisebb és vörösebb, mint a mi meséink farkasai. Egykor mindenfelé megtalálható volt, és gazellára vadászott. Aztán minden megváltozott: a sivatagot utak szelték át, a sziklás tájat veteményesek tarkították, és a források vizét a településekhez vezették. Így aztán a farkasokat elűzték Azrak környékére, a távoli keletre, Irak felé. Arrafelé nem voltak gazellák, csak egerek és foglyok, csak bazaltteknők, amelyekben összegyűlt az esővíz. Ez lett a vesztük? Nem, Azrak lett a menedékük. Elszigeteltségük tette lehetővé számukra, hogy fennmaradjanak, míg nyugaton az unokatestvéreiket elsöpörte a világ, amely nem fogadta be őket. A jordániai kultúra a farkasokéhoz hasonló sorsra jutott: az elszigeteltség mentette meg. Nem véletlen, hogy az emlékek és hagyományok legfőbb őrzői az ország azon lakói, akik mindenkinél inkább el vannak vagy legalábbis a közelmúltig el voltak szigetelve: a beduinok, a sivatagban élő arab származású nomád pásztorok. Egyszerűek és büszkék, titokzatosság lengi őket körül, vagy lenézés az osztályrészük, középút nincs. Nem csak itt élnek: jellegzetes fekete sátraik, hímzett női fátyolkendők, a semmit legelő kecskenyájak jelzik jelenlétüket az egész Közel-Keleten: Szaúd-Arábiában, Egyiptomban, Izraelben, Szíriában, Irakban. De mind közül Jordániára mondható el leginkább, hogy a beduinok hazája. Elegendő néhány adat ennek a bizonyítására. Itt minden második lakos tagja vagy leszármazottja valamelyik pásztortörzsnek. Beduinok alkotják a királyi gárdát, a válogatott őrséget, amely a mindenkori uralkodót hivatott megvédeni Ammánban. Beduinok alkotják a sivatagi rendőrséget, amely a ritkán lakott területeken járőröz jellegzetes egyenruhában, a khakiszínű öltözetben, valamint az elmaradhatatlan piros-fehér kúfijában. Tudjuk, hogy minden arab kúfiját hord a fején; Jordániában a piros-fehér színű kendő a „bennszülöttek" viselete, ez különbözteti meg őket az ország lakóinak másik felétől, akik palesztin származásúak, és általában fekete-fehér kúfiját viselnek. (A kockásat az egyiptomi cigányok viselik.) A különbség természetesen nem csupán a kendő eltérő színében van. A beduinoknak, legalábbis ahol jobban ragaszkodnak a hagyományokhoz, eltérőek a szokásaik is, és ez mindenre érvényes. Érvényes az illemtanukra: a sátrakban evőeszköz nélkül, a jobb kezükkel esznek; a bal kéz használata sértés. Érvényes a munkában: ha egy beduin felhagy a nomád élettel, inkább lesz kézműves (ezüstműves vagy szőnyegszövő), mint földműves. Érvényes a családra: a poligámia megengedett, de a férj újabb feleségeit az első feleség választja. Érvényes más apróbb részletekre is: a jordániai pásztor szívesebben iszik kávét, mint teát, ami viszont a palesztinok és általában az arabok kedvelt itala, meg az egyiptomi beduinoké is. És érvényes a vallásra is. A beduinok, mint szinte mindenki, szunnita muzulmánok, és híven megtartják az iszlám előírásait; ám bizonyos eltérő sajátosságokkal. Egy ősi rítus szerint például nem a Koránra esküsznek, hanem egy csésze forró vízre, de hogy miért, már senki sem tudja. Az ősök között - Ábrahám és Izmael, minden arabok apja mellett - két, azonos nevű nő is szerepel: a „Vörös" és a „Fehér" Mirjam. Végül pedig Mohamed után a legnagyobb tisztelet egy bizonyos Szálih prófétát övez, aki nem tudni, mikor élt valahol Jordánia és Arábia között, és mindössze két parancsolatot hagyott az emberekre: „egy a te istened", és „ne ölj tevét".

Hajdanán a jordániai sivatagban élt egy másik állat is a farkason kívül, amellyel a beduinok szívesen azonosították magukat: arabul úgy hívják, hogy maha, vagyis kardszarvú fehér antilop. Hófehér hátú antilop, egyenes, párhuzamos szarvakkal, profilból nézve a szarvai teljesen takarják egymást, és egynek látszanak, olyannyira, hogy innen ered a Keletről visszatért keresztesek elbeszéléseiben az unikornis legendája. A maha a túlélés mintapéldánya: 150 km-t tud megtenni egy nap alatt, hogy élelmet találjon, és 11 hónapot tud meglenni víz nélkül. Ideális szimbólum a beduinok számára, akiknél a sivatag elviselésének képessége egyet jelent a férfias függetlenséggel. Függetlenek, büszkék, egyediek: mindig ilyenek voltak ennek a földnek a lakói. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a sivatagi törzsekre gyanakodva tekintettek, és nemcsak a nyugati emberek, hanem sokan az „iszlám testvérek" közül is. Az Ammántól délkeletre emelt kaszrokat (várakat) a damaszkuszi Omajjád kalifák építették a VIII. században: vagyis amikor a Korán már egyesítette Szíriát a déli nomád népekkel. Még többet tettek az Oszmán-dinasztia török szultánjai, akik 1517-1918-ig, négy évszázadon át uralkodtak itt: a helyőrségek egész országot behálózó rendszerét állították fel, le egészen a Vörös-tengerig, az akabai kaszrig. De hogyan lehet ellenőrzés alatt tartani a mahák méltó vetélytársait? Hogyan lehet helyhez kötni azokat az embereket, akiknek a sivatag az otthona, akik számára a határ értelmetlen fogalom? Az elszigetelési kísérletekre az itt élők válasza mindig ugyanaz az elutasítás: továbbutaznak, kereskednek, a határon túlra tekintenek. Mindig is így történt. Nézzük meg a térképet: három út megy végig az országon északról délnek; jobbra fut a Sivatagi út, balra az Arabah út, középen pedig a Királyok útja. Ma a legforgalmasabb az első, de a legrégebbi a harmadik: évszázadokon keresztül a Közel-Kelet legfontosabb karavánútja volt ez, híd a sivatag és a világ többi része között.

Azon az úton, amely Petrától Ammán felé tart (elágazással Damaszkusz és Jeruzsálem felé), az autók megjelenése előtt milliónyi teve haladt végig, és végtelen - nem csak jordániai - történelem. Erre ment Mózes, amikor Egyiptomból az Ígéret Földjére indult; erre haladtak Justinianus bizánci hadai déli irányban, és erre vonultak Mohamed sógorának, Abu-Bakrnak hadai észak felé. A régi karavánút mentén mindezen események nyomai megtalálhatóak: az exodusra két mauzóleum emlékeztet Nebó és Harun hegyén, állítólag itt temették el Mózest és testvérét, Áront; a bizánciak hajdanvolt ittlétének emlékét Madeba híres mozaikjai őrzik; Abu-Bakr óta pedig ezer minaret áll a muzulmán hitre tért országban.

A Királyok útját nem Mózes fedezte fel, még kevésbé Justinianus vagy Abu-Bakr: már 3500 évvel előttük létezett, és már akkor is így nevezték. Eredete a bronz­korba vész, és az antik korokban használt szent gyanta illata lengi be: az arabok lubannak nevezik, mi tömjénnek; különböző színekben létezik, a sárgától a liláig, de mindet csak a távoli Jemenben és Ománban megtalálható Boswellia nevű fából nyerik. Erős monopolhelyzetüket kihasználva, az idők hajnalától kereskednek ezek az országok gazdag kincsükkel: tömjénnel felmálházott karavánok szelték át az Arab-félszigetet, hogy Jordániába jutva továbbküldjék az árut elsősorban Egyiptom és Szíria piacaira. A tömjént északra szállító nomádok taposták ki a Királyok útját. Az évszázadokon át még az aranynál is többet érő gyanta kereskedelmén virágzott fel a legeredetibb civilizáció, amelyre csak visszaemlékszik ez a táj: a nabateusoké, a „sivatag uraié", akik az i. e. II. századtól az i. sz. I. századig egy erős és független királyságot hoztak létre a mai Jordánia területén. Az arab származású pásztorokból kiváló kereskedők, valamint földművesek, keramikusok, építészek lettek. III. Arétasz király (i. e. 87-62) idején még Damaszkuszt is meghódították, ám a birodalom szíve továbbra is a sivatag maradt, ahol a Dushara istennek szentelt hegyek ölelésében állt a mágikus nevű főváros, Petra.

Íme, visszatértünk a „rózsaszín városhoz", Edóm hegyeihez. Többféle úton, többféle közlekedési eszközzel lehet megközelíteni, de az utolsó kilométert gyalog kell megtenni a Burckhardt által felfedezett szűk szorosban, a Szikben; csak így részesülhetünk a Közel-Kelet egyik leghíresebb látványában: elénk tárul a fényesen tiindöklő el-Khaszné, majd a nap sugarai hirtelen belevesznek a szoros árnyékába. Az el-Khaszné az első döbbenet Petrában. Sziklafalba vésett hatalmas oszlopaival, szobraival talán templom, talán királyi mauzóleum lehetett annak idején. Odébb számtalan újabb élmény: a völgyben feltárt műemlékek száma nyolcszázra rúg, és a munka még nincs befejezve. Nem minden tartozik a nabateus kultúrához, Petra ugyanis már a Római Birodalom része volt, amikor elpusztult. Ahogy Lorenzo de Medici Firenzének, úgy IV Arétasz uralkodása a „rózsaszín városnak" jelentette az aranykort: a legszebb szentélyek i. e. 9 - i. sz. 39 között keletkeztek. A Tömjénút csomópontjában a hatalmas és rafinált nabateus Petra hosszú ideig elhomályosította az északi rész római városait: Gerasát (ma Dzsexas), Pellát és Gadarát (ma Umm-Keisz). I. sz.106-bon Róma felülkerekedett, és a luban királyai elvesztek a történelemben.

17 évszázaddal később, Burckhardt idején, ők még ott voltak: már nem nabateusoknak hívták őket, hanem Lijatneh törzsnek. Megint beduin pásztorok voltak, mint az idők hajnalán, s a régi főváros romjai között éltek. Igen, Petrán át húzódik az a vonal, amely ennek a földnek a múltját és jelenét összeköti. Ezek közül a hegyek közül indult meg 1916-ben a harc, hogy kiűzzék a törököket, és megteremtsék a modern Jordániát. A hősi küzdelmek főszereplője az európaiak szemszögéből nézve egy angol férfi, Thomas Edward Lawrence, alias Arábiai Lawrence volt. Az arabok szemében az igazi főszereplő Huszein ibn Ali volt, Mekka emírje és a hásimiták sejkje, a Kurais törzsnek nemes ágából, tehát Mohamed egyik leszármazottja, Huszein király dédapja. Ő tüzelte lázadásra a beduinokat, akik sohasem követtek volna egy hitetlent a karizmatikus emír nyújtotta biztosíték nélkül. Huszeinről utcákat, tereket neveztek el, és egy mecsetet Ammánban. Lawrence emlékét viszont egy forrás őrzi, a déli sivatag egyik lenyűgöző szépségű helyén: Vádi-Rumban, egy álomszép völgyben, amely az ország legmagasabb hegyei között terül el. Aki olvasta Lawrence önéletrajzi regényét, A bölcsesség hét oszlopát, annak számára ismerősen csengenek ezek a nevek: Vádi-Rum impozáns díszletei között, „a felvonulások képzeletet meghaladó útján" az angol megbízott egy támaszpontot alakít ki Feiszallal, Huszein emír fiával. Innen indult el a támadás az akabai kaszr ellen, ami meghatározó jelentőségű volt a törökök kiűzésénél. Ünnep volt, de nem mindenki számára: ezekben az években, a mindenfelé portyázó fegyveresek miatt Jordániában kihalt a maha, a beduinok szimbólumállata. Az Oszmán Birodalom romjain kezdtek létrejönni az arab országok, de Jordánia megszületése hosszadalmas és gyötrelmes volt: 1921-ben, a háború végeztével Huszein elsőszülöttje (Abdalláh) egy angol protektorátus (Transzjordánia) élén találta magát, amely csak 1946-bon vált függetlenné, és 1949-ben vette fel jelenlegi nevét. A többi már napjaink krónikája: a háborúk Izraellel (1948-49, 1967, 1973); Ciszjordánia annexiója (1949), majd elvesztése (1967); s végül a jelenlegi béke. Igen, az annyira vágyott, annyira csábító, annyira vitatott béke. Emlékeznek? Délután két óra volt 1994. október 26-án: Huszein király kezet fogott Jichák Rabínnal az Akaba és Eilat között húzódó határon, amelyet fél évszázad múltán nyitottak meg újra. A Negev sivatag sárga hátterében sohasem látott színes léggömbök számtalan raja repült az ég felé ezen a napon: csodának tűnt az egész, és az emberek még sok más csodát vártak ettől az eseménytől. Mesébe illő terveket szőttek: csővezetéket építenek a Földközi-tengertől, hogy vízzel lássák el a kiszáradó Holt-tengert; mesterséges mellékágakat alakítanak ki, hogy akkorára duzzasszák a Jordán folyót, mint amekkora az Eufrátesz; végül pedig Arabahban létrehozzák a Béke nemzetközi parkját. Végül is az igazi csoda megtörtént, és Jordániának hívják. Aki ma az el-Góron túlra utazik, nemigen hiszi el, hogy hatvan évvel ezelőtt ez az ország nem létezett: tiszta városokat talál, rendben tartott utakat, frissen restaurált műemlékeket.

Ammán az egyik legrendezettebb arab főváros, bár erőltetett ütemben növekszik: 1970-ben 570 000 lakosa volt, mára 1 900 000. Zöld növényzet is van: a Jordán folyó mentén mindig volt, de ma már a sivatagos részen is előfordulnak veteményesek, déligyümölcsöt, paradicsomot és növényi olajat exportálnak. Megjelentek az iskolák is: az arab világon belül Jordániában a legmagasabb arányú az elemi oktatás (81/100), Libanonnal és az Egyesült Arab Emírségekkel van egy szinten. Az eredmények még inkább meglepőek, ha belegondolunk, hogy az ország nem rendelkezik a fél Közel-Kelet adujával, a kőolajjal (elhanyagolható mennyiséget tud felszínre hozni, 35 000-szer kevesebbet, mint az Emírségek). A fél évszázadnyi függetlenség minden volt, csak könnyű nem: az Izraellel vívott három háborún kívül a jordániai gazdaságnak három menekülthullámmal kellett szembenéznie, kétszer Palesztina felől, 1948-ban és 1967-ben, majd legutóbb 1990-ben Irak felől, alig valamivel a kuvaiti háború előtt. A harmadik volt a legkevésbé ismert, de a legsúlyosabb: 800 000 menekült érkezett az országba néhány nap leforgása alatt, épp akkor, amikor a Szaddám elleni embargó válságba sodorta a jordániai üzleti kapcsolatokat az állandó kereskedelmi partnerrel, Bagdaddal.

Bizonyos feszültségekben a mai napig érezhető ennek a válságnak a hatása, de az ország fejlődése továbbra is lendületes. Fontos szerepe volt ebben a nálunk is ismert Hásimita királynak, az 1952-1998-ig uralkodó Huszein ibn Talalnak. Huszein az azonos nevű emír dédunokája volt (tehát a Próféta leszármazottja), aki neves angol iskolákban folytatta tanulmányait. Királyi öltözete sohasem nélkülözte a kúfiját és a nyakkendőt, és ez nem csak külsőség volt nála. Az ország olyan, mint ő maga volt: mélységesen arab, féltékenyen őrzi a hagyományokat; ugyanakkor figyel a határokon túlra, mint az ősi nabateusok. Ha nem veszítjük szem elől ezt a vezérfonalat, számos látszólagos ellentmondásról kiderül, hogy az csak logikus választás. Igen, ez egy fenntartások nélküli arab ország, ahol pénteken, vagyis ünnepnapon, a tengerpartra a Korán előírása szerinti öltözetben mennek ki; olyan ország, amely a nomád életmód utáni vágyat a hosszú kamionsorokban - a modern világ karavánjaiban - éli ki Akabától Bagdadig; olyan ország, amely nemet mond az Izraellel kötendő békére addig, amíg a palesztinok alá nem írják; és mérsékelten bár, de elutasítja az Irak elleni embargót, mivel mások belügyeibe való beavatkozásnak tartja. Ugyanakkor nyitott minden jóra, ami kívülről jöhet.

Egy meglepetéssel fejeznénk be. Induljanak el Irak felé, de Azraknál forduljanak délnek, egészen addig a helyig, amelyet Saumarinak hívnak. Ott, akácfák és időszakos állóvíz szomszédságában egy csapat antiloppal találkozhatnak: elegánsak, hófehérek, a szarvuk hosszú és egyenes. Ezek a beduinok 90 évvel ezelőtt kihalt szimbólumállatai. Újabb csoda? Igen, de a parkokat és rezervátumokat gondozó hivatal által előidézett csoda: az állatkertekben fennmaradt párok szülötteit szoktatták vissza a sivatagi körülményekhez, majd szabadon engedték őket. Most ott élnek, ahol hajdan a farkasok éltek békében: szabadok és büszkék, ugyanúgy, mint Vörös Mirjam kései utódai.